Volt egyszer ez a hátterem.



Egy stilizált robbanás is volt körülötte a képen.

Berobbant.

aztán el is tűnt, csípős füstöt hagyott maga után.

a szomorúság még mindig itt kapaszkodik a nyakamon.
az arcomba tolt egy képet:




tudom, hogy miért csinálta.
a könnyeimet akarta látni, a kis csillogó drágaköveket.
(ezekből táplálkozik)

régóta nem voltam már ilyen szomorú.

Benne ül a szürkeköpenyes szomrúság a fejemben, közel a fülemhez, és mondja-duruzsolja a szomorkás dalait.
lehetetlen nem hallani, megkerülni, elásni, vagy eltüntetni.
Befoghatom a fülemet, de csak rosszabb lesz...

Mézben ülve várom a végét.



ez (is) egy ilyen nap.

Vége.
Nincs több fogösszeszorítás, tehetetlenségből fakadó próbálkozás.
Ennyire futotta.

Bizalmatlan volt velem.
Ő úgy érzi, jogosan.
Én úgy, nem volt rá oka soha.
és mégis ő a sértett.

Ezer éve... ahogy tartja a mondás.

csakhogy megint szükség van rád.

meg valaki másra is szükségem van...



itt dolgozik. Meg velem lakik, és mégis nagyon messze érzem.

"...a múltkor például hozott nekem kiwit, amikor bevásárolt...

először nem tudtam, hogyan fogjak a kiwiknek, de találtam ezt.

megpróbálkoztam vele, és már értem, hogy miért szereti..."

rengeteget jár az eszemben...

nem tudok meglenni nélküle, hiányzik, ha nincs...

pedig nehéz nagyon, lehetne sokkal könnyebb is.



szeretném utálni, de nem megy.

megint ugyanott...

és a gyémántok sem ragyognak...

ez jó összefüggéstelen lett.

az előző.



megpróbálom újra:

szóval van egy kapcsolat (volt, és talán nem is kapcsolat, csak valami érdekes, édes,
megmagyarázhatatlan szenvedély).

és most vége.

ér azt mondani, hogy sajnálom? szócséplésnek tűnik... elmondtam neki annyiszor...

álmot akartam. Álmodtam Vele.

most már ideje (tényleg?) felkelni. és állva maradni.

van lépés.

marad a kori.

Meg a bizonytalanság, hogy miért nem megy másként, egyszerűbb is lehetne,

ami nem feltétlenül unalmasabb (mondják sokan, de hinni nem tudok nekik).

Újra két pozíción vagyok a mérleg-elvben.

Fent és lent.

lent talán egyszerűbb, hiszen csak viteted magadat, nincs beleszólásod, és így felelősséged sem.

így könnyű, lebegés mindössze.

De fent lenni, nos, az nem megy, mindig elrontom. Félelem? Szorongás? Vagy _tényleg_ gonosz lennék?

nem szabad kedvesnek lennem, mert utána mindig szomorúvá teszek valakit, aki ezt nem érti, vagy csak

nem hiszi el...

Szörnyű dolog megbántani valakit.

Nem akarom soha többet.

Nem hagyok ki egy edzést sem, mert ezt meg tudom csinálni...

általában akkor megy, ha nem vagyok jóban magammal. Most ilyen van.

Tanácstalanul ácsorgok a szerelemben (" Don't fall in Love, I stand in Love"),

nem találom a következő lépcsőfokot.

Segíthetne valaki...

Elmegy síelni a Kedves...

persze, szívesen mennék Vele, de most nem ér (mással megy), nem lehet, nem
tudok.



vagyis ez az egyetlen dolog, amit meg tudok tenni. Megint (?) nem rajtam

múlik. Folyik tovább minden. ("mintha nem is telt volna el idő" -mondta).



Tudom.



Korán keltem, felébresztettem a polgári szolgálatost, kiengedtem, hogy
futhasson a buszra...

Furcsa élet ez így, estéket lopni, és bűnhődni értük nappal. Leragadó
szemmel, álmosan kóvályogva

várni az éjjet újra. (és vele az utazást, a feszültséget, hogy vajon ma hol
alszom. És várni a reggelt).

ma reggel megint a kedvesem mellett ébredtem.
nem hasonlítható semmihez az érzés, felkelni, és kicsit nézni. megérinteni.

imádom.

ma ezt olvastam

nem tudom, hogy mi ez, és miért, de úgy látszik, mindennek van köze a pornóhoz...

muszáj blogot írni, az élõ példa