Elmegy síelni a Kedves...

persze, szívesen mennék Vele, de most nem ér (mással megy), nem lehet, nem
tudok.



vagyis ez az egyetlen dolog, amit meg tudok tenni. Megint (?) nem rajtam

múlik. Folyik tovább minden. ("mintha nem is telt volna el idő" -mondta).



Tudom.



Korán keltem, felébresztettem a polgári szolgálatost, kiengedtem, hogy
futhasson a buszra...

Furcsa élet ez így, estéket lopni, és bűnhődni értük nappal. Leragadó
szemmel, álmosan kóvályogva

várni az éjjet újra. (és vele az utazást, a feszültséget, hogy vajon ma hol
alszom. És várni a reggelt).