mese

a bakról és az ölyvről

Az ölyv a hegyek között látta meg a napvilágot, a fészek egy sziklában kapaszkodó kis fa tövében volt. Innen látni lehetett az egész völgyet, a szép fenyőerdőt, a hegyi patakot, és a távolban a kis falucskát. Amikor megtanult repülni az egész völgyet berepülte, megismerte. Ismerte az erdő fáit, és állatait, a patak halait és rákjait (bár az ismeretségnek ezek az állatok nem nagyon örültek). A gyengéje a friss egérvér volt. Az erdőben nem nagyon laktak ezek a kis szürke futkározó lények, de amikor elég bátorságot szedett össze, és elég közel merészkedett az emberek lakta faluhoz, a padlások és magtárak közelében rengeteg lusta és puha egeret talált. Veszélyes volt, az emberek furcsák, hangos botokkal öltek állatokat az erdőben, sokszor látta, amint egy csattanástól összerogy akár a legerősebb szarvas is! De a friss egérvér olyan mámorító volt a számára, amiért bármekkora kockázatot vállalt, csupán azért, hogy érezze. Egészen megrészegült tőle, úgy érezte, hogy legyőzhetetlen, beszélni tud az erdő fáival és növényeivel. De tudta, hogy nem viheti ezt túlzásba, részint veszélyes az emberek közelsége, részben pedig azért, mert az mámor után gyakran gyengeség fogta el.

Volt egy öreg fenyő az erdő sziklák felőli részén, azon ült legszívesebben. A naplementét is innen nézte minden alkalommal. Egyik este, amikor éppen kényelembe helyezte magát a kedvenc ágán, a sziklák felől kőgörgésre figyelt fel. Odafordította a fejét, és egy bakot pillantott meg. A szépsége teljesen elbűvölte, nem bírta levenni róla a szemét, nem nézte a vörösre festett eget, a Nap halálát, csak a bakot. Amikor hosszú tépelődés után rászánta magát, odarepült, és megszólította. Beszélgetni kezdtek, és az ölyv egyre jobban érezte, talált valami egészen új dolgot, valami egészen furcsa vonzódást.

Azóta minden este találkoztak, beszélgettek, nézték együtt a Napot, kergetőztek az sziklák között, az erdőben, ittak a patakból, élvezték az együttlét minden percét. Szerelmesek lettek, tudták ezt az erdő lakó is, tudták a halak és rákok is a patakban, mindenki. Egy alkalommal az ölyv a torkában érezte a friss egérvér ízét, és olyan vágyat érzett utána, amilyet még soha. Elrepült a falu szélére, és gondosan kiválasztott egy példányt, elkapta, de nem ivott belőle, elvitte az új társának. Amikor a bak meglátta, undorodva elfordult, és ráripakodott, hogy csak nem képzeli, hogy ő vért igyon. Az ölyv tanácstalanul ált, szájában a még rúgkapáló egérrel. Letette, a karmai közé fogta, és beszélni kezdett az egérvér okozta gyönyörűségről. A bak hallgatta egy darabig, és így szólt:
- Ezek szerint te jobban szereted az egérvér okozta mámort, mint engem. Biztosan unalmasnak tartasz, és ezért csinálod.
- Nem, dehogy! - mentegetőzött az ölyv. - Nem hasonlítható össze Veled!
- Akkor engedd el ezt az egeret, és ne fogj többet! - szólt ellentmondást nem tűrő hangon a bak.
Az ölyv elengedte az egeret, de furcsa érzése támadt, mintha elveszítettte volna az egyik tollát, nem tudta, mi lehet ez, mitől érzi furcsán magát.
- Na, gyere, nemsokára becsukódnak a tulipánok a réten! - kiáltotta a bak, miközben elfutott a rét felé.
- Leszarom a tulipánokat - morogta az ölyv. Újra meglepődött, hiszen szerette nézni a tulipánokat, amint a harmat elől becsukják a szirmaikat, de valahogy az a nyavalyás egér jobban érdekelte. De azért a bak után repült. Végignézték a tulipánok lefekvését, és lefeküdtek ők is.

Ezután a fura eset után egyre többször érezte az ölyv, hogy bak kedvében úgy tud járni, hogy saját maga ellen cselekszik. Nem fosztogatta a halakat a patakban, nem hajkurászta élvezettel az erdőbe merészkedő verebeket, nem kacagta ki a párbalyozó szarvasokat. De szintén a bak miatt megtanult ugrálva közlekedni a sziklákon, megkóstolta a mohát, valamint még egy csomó olyan növényt, amiket eddig eszébe se jutott. Az egérvér íze azonban nem távozott az agyából. Néha, amikor a bak már elaludt, elrepült a falu közeli fák egyikére, mohón rávetette magát egy egérre, és újra élvezte azt, amit már régóta nem. Ilyenkor a bak mérges volt (mindig kiderült az ölyv hazugsága), napokig gyakran nem szólt az ölyvhöz, akiben emiatt egyre nagyobb lett a bűntudat, és egyben a vágy is, hogy újra érezze a vér ízét. Így telt el rengeteg nap, egyre több és több. Az ölyv egyre inkább úgy érezte, hogy lassan kinőnek a szarvai, olyannyira úgy él, mint egy bak. Tudta, hogy tudna így is élni, de akkor _teljesen_ más lény lenne... Nem lenne se ölyv, se bak. Szerette a bakot, nagyon. Azt is tudta, hogy talán ez az egyetlen módja, hogy vele maradhasson. Szarvat növeszt, és növényeket fog enni.

Vagy újra ölyv lesz, és akkor olyan lesz, mint akkor, amikor elbűvölte a bakot a repülésével.
De az idő fogy. Választania kell.
De nem a bak és más között, hanem önmaga lehetőségei között.